WHAT DID I WATCH TODAY - 9

Ponyo

Tartozom egy vallomással. Határtalan japán-imádatomba nem tartoznak bele az egész estés anime filmek. Legutóbbi 2 anime élményem (King of thorn, Ponyo) sem javított ezen, mert a filmek egy bizonyos pontján úgy érzem, hogy valakinek nagyon elgurult a pöttyös, mikor a történetet kitalálta. A King of thorn cselekményében konkrétan el is vesztettem a fonalat, úgyhogy az utolsó fél órát csöndes beletörődéssel néztem végig. Mindenesetre elszánt vagyok, ugyanis még négy anime filmet szándékozom megnézni a jövőben. Remélem találok köztük egy kedvencet, de a Totoro-t attól tartok, semmi sem fogja überelni.

DAY 063

Sakura ünnep a Füvészkertben, vasárnap délután.

The Fall

Egy kész kép a tegnapi fotózásból: The Fall.
Elégedett vagyok a tegnapi "terméssel", sok kép úgy alakult, ahogy szerettem volna, ami külön öröm, ha egy nap három különböző fotó-ötletet akarunk megvalósítani. Plusz, ha önarcképfotózásra adjuk a fejünk, ami az esetek 80%-ában "vakon" történik, tehát semmit nem látok abból, hogy jó-e a beállás, jó helyen van-e a fókusz, jó-e a fény, stb.
Ettől függetlenül nagyon élvezem, és sok tapasztalatot gyűjtök belőle, amiket majd használhatok a továbbiakban.

Más.

Japánban mostanában van a hanami (cseresznyevirágzásnéző ünnep), amiért nekem borzasztóan fáj a szívem, és a napokban már azt is álmodtam, hogy én is ott vagyok, úgyhogy az elmúlt hetet azzal töltöttem, hogy körbe autóztam a környékünket és virágzó cseresznyefákat kerestem.
Találtam is, fotóztam is, boldogan haza is hoztam egy ágacskát, ami most az asztalomon pihen egy vázában és illatozik.

Aztán anyukám azt mondta, hogy az nem is cseresznye, hanem dísz barack... ....

Kétségbeesve elővettem legjobb barátomat, a Google-t, megnéztem 763638127323 fotót mindkettő virágáról, majd úgy döntöttem, hogy fogalmam sincs, melyik áll a vázámban. De a legrosszabb esetben is csak egy icipici fantázia kell ahhoz, hogy cseresznye legyen.
Szerintem cseresznye...

Ma a Városligetben sétálgattam a barátommal, ahol szintén belefutottunk egy cseresznyevirág-gyanús fába. Mondtam, hogy szerintem ez (már tuti) cseresznye, mert kis cakkos szirmai vannak. Utánanézett a telefonján a neten, majd hosszas morfondírozás után kijelentette, hogy fogalma sincs.
Szerintem cseresznye volt.

Mindenesetre szép, és ez a lényeg.

Aztán hazajöttem, és anyukám azzal fogadott, hogy lehet, hogy igazam van, most látta nagyszüleim cseresznyefáját...

Az egészből két fontos tanulság vonható le:

1) botanikából azóta sem lettem jobb, mióta legutóbb porig aláztam magam a virágárusnál

2) nagyon egyszerű dolgok is örömet tudnak okozni; akkor is, ha nem tökéletesek.

______

Ez a téma valahogy megkerülhetetlen, előbb utóbb sor került volna rá.

Már régóta terveztem, hogy csinálok egy gésa témájú fotósorozatot, és még fogok is csinálni később párat, sok ötletem van. Ez a mostani amolyan kísérlet, ismerkedés.


(Igazából az a cél, hogy legyen egy olyan gyönyörű kimonóm, mint az a 60-100 éves darab ami a Terebess kirakatában van, és ami előtt tíz perceket szoktam állni.)


Tegnap este arra gondoltam, hogy ha már nincs rá lehetőségem, hogy Kiotóban 73 ezer Ft-ért két órát tölthessek egy igazi gésa társaságában, aki jó eséllyel nem hagyja magát fotózni; akkor magamból csinálok egyet.


Körülbelül fél óra volt a haj, és háromnegyed óra, mire elkészültem a sminkkel. Nem árt egy kis gyakorlatot szerezni a tükörből tarkófestésben. Nem könnyű.


RENGETEG utómunkálat volt a képekkel, eredetileg nem igazán olyan az arcberendezésem, mint ami a képeken látszik.


Íme a végeredmény:

______

Hallott közületek valaki Nankingről?

Mert bevallom, hogy egy héttel ezelőttig én nem hallottam róla. Semmit.

Illetve de, tudtam, hogy van egy ilyen című film, felírtam a listámra, de fogalmam sem volt, hogy miről szól. El is felejtettem jó időre.

Aztán múlt héten a kezembe került egy könyv. Regény igazából. Tokió, yakuzák, az örök élet elixírje. És Nanking. Egy nap alatt elolvastam. Képtelen voltam letenni, képtelen voltam nem továbblapozni. És mikor a végére értem, letöltöttem a filmet, amit hónapokra elfelejtettem. Dokumentumfilm, fekete-fehér szemcsés felvételekkel. Megrázó.

Azoknak, akik nem hallottak róla, elmondom, mi történt.

1937-ben, Pearl Harbor előtt, a japán hadsereg bevonult Kínába és bevette az akkori fővárost, Nankingot. Alig egy hónap alatt négyszázezer embert öltek meg. Nem csak a katonákat, civileket is. A nőket és a gyerekeket megerőszakolták. A terhes nők hasából kivágták a gyermeküket. Sokakat megcsonkítottak, megkínoztak. Csecsemőkön gyakorolták a szuronyozást. Kupacokban álltak a gyerekek holttestei. LÁTTAM. A filmben volt egy idős ember, hét éves volt, mikor az anyját a szeme láttára megölték. Sírt, mikor elmesélte hogyan történt. Én is sírtam.

Ez a nankingi mészárlás.

A vicc az, hogy szinte nem is tudunk róla. A vicc az, hogy maguk a japánok sem igazán tudnak róla. Sokáig nem volt benne a történelemkönyveikben. Nem is beszélnek róla. Ha mégis, akkor azt mondják, hogy mindössze egy tucat kínai halt meg.

Hozzávetőlegesen négyszázezer halott.

Körülbelül húsz japán katonát ítéltek el háborús bűnökért.

Páran beszéltek a dokumentumfilmben. Elmondták hogyan ölték meg az embereket.
Az egyikük mosolygott.
A másik tekintete olyan volt mint a jég. Hideg és üres. Egy üres ember. Halott volt a tekintete.

Négyszázezer halott.

Van egy határ, ami után már nem mondhatjuk, hogy emberi gonoszságról van szó.